Az Ármány és szerelem idei első előadását láttam október 21-én, és annyira tetszett az előadás, hogy azóta tervezgetem, hogy nem tartom magamban, leírom itt a Fórumon is, hogy miért. A mindennapok eseményei azonban azóta hátráltattak abban, hogy a szándékot tett kövesse. Most azonban történt valami, amitől új lendületet kapott az eredeti elképzelésem: megjelent Vásáry André legújabb, sorrendben harmadik, ezúttal karácsonyi CD-je. A két dolog persze egymást erősítette, hiszen többek között az énekes szereplése a darabban ragadott meg annyira, hogy megvásároljam a lemezét is. A CD-n szereplő 13 gyönyörű dal között pedig találtam egy olyat, ami ismét megerősítette bennem, hogy nem tévedtem, amikor az énekes szerepeltetését az Ármány és szerelemben rendezői telitalálatnak tartottam. Pedig csak egy rövid karácsonyi dalocska az, amire ebből a szempontból gondolok, a Let it Snow, de abban, ahogy Vásáry André ezt a dalt előadja, ugyanazokat a színészi kvalitásokat véltem felfedezni, amelyeket nagyszerűen bontakoztat ki von Kalb szerepében is a színpadon.
Ajánlom hát mindenkinek a figyelmébe ezt a CD-t, elsősorban azoknak, akik látták az előadást, bár most mégsem a lemezt szeretném méltatni – noha megérdemelné -, hanem az előadást. Alföldi Róbert rendezésének és Forgách Gábor új fordításának köszönhetően talán túlságosan is modern, ami azonban egyúttal egyszerűbbé és élvezhetőbbé is tette az előadást. Fejtörést okozhat persze sokaknak, az előttem szólók közül többen vitatták is a nagyzenekar színpadra helyezésének ötletét és létjogosultságát, szerintem azonban kiváló rendezői koncepció. Már csak azért is, mert még jobban eltávolítja a darabot attól, hogy a történet alapján Rómeó és Júlia utánérzésnek gondoljuk – Schillernek sem volt ez szándéka – ugyanakkor azonban belehelyezi a cselekményt egy miliőbe anélkül, hogy az hosszabb magyarázatot, vagy akár díszletet igényelt volna. Tetszik, hogy a zenészek, jelenlétük ellenére „láthatatlanok”, ha kell, de időnként egy-egy apró mozdulattal, kacsintással hangsúlyoznak, mintegy aláhúznak lényeges dolgokat, miközben nem vonják el a figyelmet a főszereplőkről és a cselekményről. Még a karmester is kettős szerepet tölt be, hol vezényel, hol komornyikként jelenti be az érkezőket. Ezért engem nem zavar, hogy nem öltöztették őket korhű ruhákba, a semleges, fekete öltözék szerintem épp azt fejezi ki, hogy a valós időben – amikor éppen nem játszanak - nem részesei a cselekménynek. „Néma” kórusként statisztálnak, nem halljuk őket, de mégis, mintha szólna a zene akkor is, amikor pihennek a hangszerek.
Ez a mesteri fordításnak is köszönhető, a szereplők díszes ruházata mellett a szöveg sallangmentes egyszerű és jól követhető. Ráadásul át-meg átszövi a humor, ami néha még a negatív szereplők iránti ellenszenvet is oldja némiképp. Talán egyedül von Kalb marsall szerepe maradt ki még leginkább a darab egyszerűsítéséből, ő közelíti meg legjobban ez eredeti szerep felfogást. Ez valószínűleg tudatos ellenpontozásként történt így, de kétségkívül fokozza a hatást, amit a szereplő jelenléte a színpadon kivált.
És most érkeztem mondanivalóm lényegéhez: a darab szempontjából második legzseniálisabb ötlet Alföldi Róberttől mégis az volt, hogy von Kalb szerepét Vásáry Andréra osztotta és zenét íratott a szövegére Bella Mátéval, kifejezetten az ő egyedi hangjára. Az énekesnek olyan színészek közé kellett beilleszkednie, mint Kulka János, Básti Juli és Hollósi Frigyes, és Molnár Piroska, de a látottak alapján ez egyáltalán nem okozott neki gondot. Az udvari marsall, szerepe rövid, de fontos a cselekmény szempontjából, ő okozza azt a félreértést, ami a végén a különböző társadalmi helyzetű szerelmespár tragédiájához, halálához vezet. A piperkőc hajlamú, üresfejű von Kalb lelkiismeret furdalás nélkül válik eszközzé az intrikusok kezében. Őt valójában nem érdekli semmi és senki önmagán kívül. André fantasztikusan oldja meg a szerepet, ellenállhatatlanul humoros, ahogy magas sarkú topánkájában, kezében díszes hófehér zsebkendőjét finomkodó mozdulatokkal lebegtetve betopog a színpadra, majd később ugyanígy átviharzik rajta. Minden rezdülésével, szemvillanásával, és persze énekhangjával kihasználja a helyzetkomikum minden adódó lehetőségét. A hangjával hihetetlen árnyalatokat képes kifejezni: számomra felejthetetlen marad, amikor ugyanazt a mondatot háromszor egymás után elismételte, mindannyiszor más hangfekvéssel, intonációval és arcmimikával. Színpadi jelenléte kétségkívül feldobta az előadást, színt, és lendületet vitt bele, érződött, hogy lubickol a szerepben és nagyon jól érzi magát a színpadon, nem csoda, hogy többször is nyílt színi tapsot kapott.
Felmerülhet a kérdés, miért foglalkozom ilyen hosszan egy mellékszereplő teljesítményével? Ennek az az oka, hogy Kulka Jánostól, Básti Julitól, Molnár Piroskától és Hollósi Frigyestől megszoktuk a kiváló színészi játékot, amit mindegyiküktől most is maradéktalanul megkaptunk. Vásáry Andrénak pedig ez az első igazi színpadi szerepe. Utasy József verssora jutott róla eszembe: „ ne hagyjatok magamra, ne száműzzetek a dalba!” Vagyis: Vásáry André további színpadi szerepeket érdemelne…
A két főszereplő számomra haloványabb volt, Makranczi Zalán és Bánfalvi Eszter alakítása nem elég hiteles, főleg Lujza egysíkú szövegmondásával volt problémám. Ami pedig még kifogásolható esetleg, az Schiller rovására írható: hogy hiheti el egy szerelmes fiatalember, hogy imádottja beleszeret egy olyan piperkőcbe, mint von Kalb? Ha azonban Schiller így írta meg, ezt kellett volna Makranczi Zalánnak jobban hihetővé tennie.
Végül, ez a darabról alkotott véleményem, nem pedig politikai állásfoglalás.