riporter: Csomós Éva

- Miért lett ez önnek ilyen fontos ügye?

- Azzal, hogy nekem megadatott, ismernek és esetleg oda is figyelnek rám, szinte kötelességemnek tartom azt, hogy olyan irányba is megháláljam, hogy kevés publicitást kapó helyzetekre, sorsokra vagy épp emberekre hívjam fel a figyelmet. Ez számomra nem teher, nem is erőfeszítés, örülök, ha tudok segíteni.

- Mióta vesz részt az efféle kezdeményezésekben?

- A legelső jótékonysági fellépés még jóval az ismertségem előtt volt, amikor még senki nem tudta, hogy ki az a Vásáry André, de zenész ismerősein már akkor megkértek, hogy ilyen alkalmakkor én is adjak elő valamit. Számomra ez egy folyamatos dolog, ami az ismertségemmel vált láthatóvá, de én sosem csaptam ekörül túl nagy hírverést.

- A „Rendhagyó énekóra Vásáry Andréval” című iskolai sorozatra is ismerősei kérték fel?

- Ez az Önkéntesség Európai Éve keretein belül jött létre, onnan kaptam a felkérést, amit nagyon nagy örömmel vállaltam el. Először nem tudták, hogy pontosan mit is szeretnének velem kapcsolatban, az azonban egyértelmű volt, hogy énekelni kell. Akkor jött nekem az az ötletem, hogy mivel van nekem egy kihasználatlan tanári diplomám…

- …most lehetne hasznosítani?

- Pontosan! Azt tudták, hogy nagyon jól megtalálom a kapcsolatot a fiatalokkal, azt pedig én tudom, hogy rólam „a komoly művész” kép alakult ki, amit épp ideje volt feloldani. Nagyon örülök ennek a „vállalkozásnak”, mert ezek az órák interaktívak, és nagyon jó hangulatban telnek el.

- Országos vagy fővárosi sorozat ez?

- Eddig budapesti általános- és középiskolákba vittük el, sajnos muszáj volt szelektálni, hiszen vannak más jellegű felkéréseim is, de a jövő tanévtől ismét folytatjuk. Most persze nem arra kell gondolni, hogy Bach és Händel műveit, valamint szonátákat elemzek, hanem érdekességeket mesélek, miközben olyan műveket is eléneklek, amit biztos, hogy a diákok maguktól nem hallgatnának meg, de kicsit modernizált változatban már tetszhet nekik. Eközben érzékeltetem velük, hogy csak a „kitartás, tehetség, szorgalom” hármas jelszava alatt érdemes bármibe belekezdeni, viszont, ha rálépnek egy útra – amin úgy érzik, hogy tehetségesek -, akkor nagyon kitartónak kell lenni, és nagyon fontos, hogy ne csak az öncélú mutogatás és a celebkedés hajtsa őket, hanem valami értéket is közvetítsenek az emberek felé. Ez nem könnyű ma, amikor sztárkultuszban élünk.

- S mi foglalkoztatja a diákokat, mivel kapcsolatban vannak kérdéseik?

- Két dolgot figyeltem meg nagyon: az egyik, amikor a toleranciáról beszélek. Arról, hogy bármiben tér el valaki a többiektől, a nagy átlagtól – legyen az súly, haj, bőrszín, vallás, bármi – amivel úgymond csúfolhatóvá válik, mennyire fájdalmas az annak az embernek, akit csúfolnak. Felhívom a figyelmüket, hogy a saját életükből vegyenek példát, hiszen már mindenki átesett olyanon, hogy valaki igazságtalanul bántotta. Na ilyenkor mindig nagyon nagy a csönd. Én évek óta dolgozom színházakban is, így tudom, hogy csend és csend között van különbség. Ilyenkor az a fajta csönd van, amikor érezni, hogy hoppá, ez mindenkinek elindított valamit a gondolatában. Ez nagyon érzékenyen érinti őket, hiszen a tinédzserek nagyon kritikusak, leginkább másokkal szemben. Ilyenkor saját példákat szoktam hozni, holott engem a férfi szopránságom miatt nem bántottak, de én is kaptam különféle megjegyzéseket és nagyon meg kellett keményítenem magam, hogy ezt a karriert végig tudjam csinálni, illetve el tudjam kezdeni. Erre hívom fel a figyelmet, a kérdések pedig nagyon változóak.

A másik, hogy nagyon sokan szeretnének televíziós műsorvezetők lenni, s ezzel kapcsolatban kérik ki tanácsaimat – pedig ha az éneklésről kérdeznének, könnyebben tudnék válaszolni -, de azt szoktam mondani, hogy a nyelvek tanulása, a diploma megszerzése, maga a tanulási folyamat, és az alapoktól való kezdés elengedhetetlen. Én ugyanis vallom azt, hogy azért is tudtam ezt elérni és ezért is tudok ma ebben a szakmában dolgozni, mert én is ott kezdtem, hogy ingyen jártam el énekelni. A legaljáról indultam, nemrég pedig a Kongresszusi Központban volt nagyzenekarral kísért önálló koncertem. Az szerintem csak nagyon kevés embernek jön össze, hogy lépcsőket kihagyva, rögtön a csúcson van, hiszen az a személyiségfejlődésében is megmutatkozhat.

- S az, hogy felnőtt fejjel, 18 éves kora után kezdte tudatosan képezni a hangját?

- Azért már előbb is kiderültek a zenei képességeim, viszonylag korán próbáltak kórusba, zenei tagozatba betenni, de ez valahogy sosem jött össze, így felnőtt fejjel kezdtem el énekelni tanulni, méghozzá olyan erős „hátszéllel”, hogy a családom nemhogy nem támogatta, de tiltotta, és minden módon próbálta megakadályozni az éneklésemet. Az énektanárom sem igazán bízott bennem, és ez olyan feszültséget teremtett, hogy amikor már sehogy sem működött a szüleim közt a viszony, a szülői házat is el kellett hagynom. Édesapám azt gondolta, hogy ha el kell dolgoznom kell járni ahhoz, hogy ki tudjam fizetni az albérletet, az énekelésről biztos le fogok mondani. Éveken keresztül tartó kemény harcok voltak, folyamatos volt az elutasítás, ugyanakkor töretlen volt bennem a hit, hogy hinnem kell magamban, mert más úgysem hisz.

- Mi tartotta mégis önben a hitet?

- Azt gondolom, hogy aki igazán valamilyen feladatra született – ezt az élet bármely területére értem – akkor az az is lesz. Számomra ez soha nem volt kérdés. Amikor nem sikerült egy meghallgatás – persze egy napig kerestem az okokat, a válaszokat -, mindig az volt, hogy saját magamat – mert nem volt más – rángattam ki ebből az állapotból.

- És a barátok?

- Abból jöttem rá, hogy nem is értik, miről van szó, amikor feltették a kérdést, hogy „André, te még mindig folytatod az éneklést?”. Akkor nagyon dühített, de később rájöttem, hogy nem lehetek rájuk mérges, mert ők ezt máshogy értékelik. Számomra természetes volt, hogy folytatnom kell. Akkor is, amikor háromévnyi próbálkozás után sem történt semmi. Amikor nem sikerült egy meghallgatás, megviselt, persze, olyankor az ember egy ideig sajnálja magát, elkeseredik, de aztán saját magamat kellett – mert nem volt más – kirángattam abból az állapotból, mert tudtam, hogy egyes egyedül én vagyok az, aki ezt megteszi, és muszáj is.

- Manapság sokan keresik a boldogulási lehetőségeiket külföldön. Noha sehol nincsenek kolbászból a kerítések, de talán jobban adódnak lehetőségek…

- Amikor megnyertem a Miskolci Operaversenyt, azt gondoltam, hogy majd itthon elindul a karrierem. Ehhez képest semmi nem történt. Emlékszem, a fürdőszobában, kazettásmagnóra énekeltem fel pár áriát mindenfajta kíséret nélkül, és ezt küldtem ki Amerikába, ahonnan másfél hét után jött a válasz, hogy ösztöndíjat ajánlanak úgy, hogy Magyarországon mindenhonnan elutasítottak. Amerikában rengeteget dolgoztam ahhoz, hogy meg tudjak élni. Már szinte a képzés és a tanulás rovására ment, mert az ösztöndíj az egy dolog. Eközben pedig rájöttem, hogy én ugyan imádom Amerikát, de a művészeti képzés nem véletlenül Európában a legerősebb. Úgyhogy meghoztam a döntést, pedig mindenki mondta, hogy „André, ösztöndíjas vagy a világ egyik legjobb zenei intézetében, ne hagyd ott!”.

- Miért nem csinálta végig?

- Belegondoltam, hogy ha ott vagyok még négy évet, elvégzem, és úgy kerülök ki, hogy nemzetközi szinten labdába nem rúghatok. Így hazajöttem a nagy büdös semmire. Merthogy itthon nem kellettem sehova. S kezdtem felépíteni magam.

- Valami azt súgja, hogy még mindig nem lett egyenes az út…

- Volt, hogy egy évig abbahagytam az éneklést és elmentem légiutaskísérőnek, de már félév után nem éreztem jól magam, és a sorra jöttek a jelzések is.

- Sorsszerű jelek?

- Az egyik járaton összefutottam a régi énektanárnőmmel, aki mondta, hogy „Én ismerem magát, s látom, hogy nincs jól.”

- Ha saját magát be is tudta csapni, a tanárnőt nem sikerült.

- Meglepődtem, átgondoltam, s eldöntöttem: újra belevágok. Tudva, hogy újabb nyomorgások és kínszenvedések jönnek, de döntenem kellett, hogy vagy ezt a kínlódást választom, vagy azt, hogy örök életemre becsapott leszek, negyvenévesen meg skizofrén vagy depressziós.

- S milyen volt az újrakezdés?

- Abból a szempontból nagyon nehéz, hogy amikor az ember a nélkülözésből egy nagyon jól fizető állásba kerül, nagyon nagy lelkierő kell ahhoz, hogy többszázezer forintos fizetést otthagyjon a nullára. Újabb nagy döntést hoztam: egyik napról a másikra felmondtam. Elkezdtem állást keresni. Diplomával, nyelvvizsgával olyan munkáim voltak, hogy – nem szégyen a munka, de hát… – „nem éppen illett profilba”. Megkerestem a legjobb tanárt – aki ráadásul nem Budapesten lakott, így az utazás is problémás volt – és még keményebben képeztem magam. Így mire eljutottam a Csillag születikbe, olyan szintű felkéréseim lettek, hogy csak kapkodtam a fejem. Épp aznap, amikor kiderült, hogy beválogattak ebbe a versenybe, három darab felkérés közül kellett választanom. Hihetetlen megtiszteltetés volt a bécsi Staatsoper, a világ egyik legjelentősebb operaszínpadának meghívása – úgy, hogy nem volt se ügynökön, se menedzserem, csak belógtam egy meghallgatásra, s mégis engem választottak -, és a Nemzeti Színház közül egy nap alatt kellett választani. Úgy gondolom, jól döntöttem, hogy a Csillag születiket és a Nemzeti Színházat választottam. A tehetségkutató után tejesen átalakult az életem.

- Most szüreteli a rengeteg befektetett munka gyümölcsét.

- A magyar emberekről azt mondják, hogy nem nyitottak az újdonságokra. Hát, életem első állva tapsolását a Csillag születik válogatóján kaptam, két percen keresztül. A tévében ez nem látszott, de fantasztikus élmény volt megtapasztalni, hogy mégis nyitottak. Ha látják, hogy valami őszintén jön, ha látják a munkát és a tehetséget is hozzá. S ez szerintem az egész világon így van. Az őszinteség a legjobb belépő. A színpadon ez a legfontosabb, ha valaki maníros vagy felvesz egy szerepet azt nem nagyon kedvelik. Ezt már önkéntességem elején, amikor még névtelenül jártam ingyen fellépni, már akkor megtanultam.